Bezár a bazár!

Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek, hogy egy ideje már nem hoztam új részt. Ennek több okai is van, de az első és legfontosabb, hogy semmilyen visszajelzést nem kaptam tőletek. Se egy komi, se egy pipa, semmi. Tudom, nem vagyok valami jó író, de legalább annyit írhattatok volna, hogy "Hagyd abba!" vagy "Fordulj fel" vagy valami!!! Komolyan, még azok is jobban estek volna, mint az, hogy semmit nem írtok.
A másik ok, hogy 1 hónap múlva érettségizek. Az elmúlt két hetem arról szólt, hogy kis érettségiztem és teljesen lefárasztottak. Már ezek is nehezek voltak, de legalább meglett a kettes mindenből - kivéve angolból, mert az 4-es lett*-* És igen, erre nagyon is büszke vagyok, mert 1 éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az angol nyelvvel, és örülök, hogy így sikerült. Szóval, a lényeg az, hogy nagyon sok pótolnivalóm van, mert nem akarok megelégedni a 2-esel, mert tudom, hogy többre vagyok képes, csak túl lusta vagyok hozzá. Szeretnék most a tanulásra koncentrálni.
Az utolsó okom pedig teljesen más mint az eddigiek. Nemrég tapasztalhattam meg azt hogy, milyen érzés amikor örökre elveszítek egy fontos személyt az életemből. Nagy veszteség ért, mert elvesztettem a nagymamámat, aki nekem sokat jelentett. Mindig vele beszéltem meg minden gondomat, és annyi mindent terveztünk mi ketten, amit már soha nem fogunk tudni megcsinálni. Örök álomba merült. Hiányzik.
Nem tudom tovább vinni a blogot. Az előbb felsorolt 3 ok miatt. Lehet, hogy nektek semmi fontosat nem jelentenek, nekem viszont igen! Nézhettek hülyének, gondolhattok gyengének...nem érdekel! Van saját életem, és először azt kell rendbe hoznom, és csak az után fogok írni, mert ez pedig a hobbim. Itt ki tudom élni magam.
Szóval sajnálom, de abbahagyom. Remélem azért egy picit meg tudtok érteni!:)

38. "...úgyis meg fog történni."

Zayn szemszöge:

Hamarosan kezdetét veszi a stúdiózás, ami azt jelenti, hogy egy szabad napunk, sőt óránk se lesz. A második albumunk a tervek szerint ősszel fog megjelenni, így a nyarunk maradék része arról fog szólni, hogy a lemezre vegyük fel a dalokat. Nem lehetünk átlagos kamaszok, akik csak élvezik a semmit tevést és a bulizást. Nekünk figyelnünk kell a hírnevünkre, valamint örömet szeretnénk szerezni a rajongóinknak, ezért nem szórakozhatunk minden este, amikor csak kedvünk támad kirúgni a hámból. Ezért szerettem volna megpecsételni ezt az egészet egy hatalmas partyval. Sok emberre számítottam, és ezért külön egy nagy házat is kibéreltem, távolabb a belvárostól, ahol a szomszédok se fognak tudni félbeszakítani. Szerettem volna, hogy emlékezetes este legyen, ahol nem vadidegenekkel szórakozunk, hanem a barátainkkal, így mindenkinek mondtam, hogy bárkit meghívhatnak, hisz az ő barátaik a miénk is, de ezért nagy árat fizettek: segíteni kellett az előkészületekben. Ez nem is volt annyira nehéz feladat, de én mindenképp jól jártam, kevesebb dolog miatt kellett aggódnom. 
A nappalit foglaltuk el az előkészületek megbeszélésével, a dohányzóasztal körül foglaltunk helyet. Mindenkinek volt valami ötlete a ma estével kapcsolatban, ezért elég hangosak voltunk, de nem eléggé. Az ajtó nagy csattanással nyílt ki, amire mindannyian felfigyeltünk és elhallgattunk. 
- Do, az Isten szerelmére beszéljük már meg! - Harry ideges hangját lehetett hallani, utána pedig az ajtó csapódását. Lélegzet visszafojtva hallgattunk, kíváncsiak lettünk, hogy már megint min veszhettek össze. Alig egy napja még boldogan mentek el, most meg már veszekednek. Megőrülök, ha ez lesz egész nyáron. 
- Ezen nincs mit megbeszélni! - Dorinda hangja csendült fel. Meglepett, hogy szinte higgadt volt, de egyben mégis valami megmozdult bennem. Ő más, mint a többi lány és ez nem jó! Nem ájul el tőlünk, kemény csaj, de mégis gyenge. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, amit nem lenne szabad. - Folyton csalódnom kell benned Harry. Nem tudsz mást, csak fájdalmaz okozni nekem! - a lány hangja lágy volt, de lehetett benne érezni, hogy mindazt, amit mond, komolyan gondolja. Nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy szemei könnyesek. 
- Do, tudod, hogy mindig fontos voltál nekem, és mindig az is maradsz! - Haz kétségbeesett hangja mindenkit megdöbbentett, leginkább Caterint. A szőke hajú lány kényelmetlenül kezdett el ficánkolódni helyén, mindenki tekintetét kerülte. Tulajdonképpen senki nem tudta, hogy Harry és Dorinda kapcsolata milyen is valójában. Nem tudtuk, hogy most járnak-e, vagy régebben voltak együtt, mert egyikőjük sem mondott semmit. Harry mindig azt hangoztatta, mielőtt Do idekerült, hogy milyen jó volt együtt lenni vele, és, hogy ez a lány, az egyik legjobb dolog az életében, neki köszönhet mindent. Konkrétabb dolgot soha nem mondott, így kétséges, hogy ők most járnak vagy sem. 
- Harry, csak arra kérlek, hogy te és a drágalátos családod, hagyjatok békén! - a magabiztos lány újra visszatért, hangja most már nem volt gyenge, leginkább csak határozott. 
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. - ez a beszélgetés kezdett egyre zavaróbb lenni, főleg Harry részéről. Gondolom, nem tudják, hogy itt ülünk, ezért beszélnek ennyire érzelmekkel telien.
- Harry, csak hagyj! Én...én nem tudom, hogy ki is vagy valójában! Azt hiszem, hogy nem is ismerlek! - Dorinda hangja ismét gyengéd lett, valamivel félénkebb is volt. Ennyit lehetett hallani, majd ezt követően hangos lábdobogás szűrődött be a szobába, aztán pedig egy ajtócsapódás. Zavartan néztünk össze, de megszólalni még mindig nem volt bátorságunk. Nem tudtuk, hogy ez ennyivel befejeződik, vagy lesz még folytatása. Ezek a veszekedések Dorinda és Harry között elég kiszámíthatatlanok, így sose tudni, hogy mikor mit hoz a sors. Talán végszóra, az utóbb említett személy lépett be a helységbe. Harry megdöbbent, ahogy meglátott minket, egyik kezét tarkójára tette, idegesen harapott ajkába, szeme megakadt barátnőjén. Nem tudhatta, hogy itt lesz és hallja, ezt a kicsit félreérthető beszélgetést. Cat csillogó tekintettel nézett az ajtóban álló fiúra, de ez a csillogás nem a boldogság miatt volt, hanem a csalódottságtól. 
- Cat, beszélhetnénk négyszemközt? - Hazza törte meg a kínos csendet, de senki másra nem figyelt, csak a szőke hajú lányra. Gondolom nem lehetett kellemes rájönni, hogy mindannyian hallottuk őket, bár úgy tűnt, hogy leginkább Cat itt léte döbbentette meg. 
- Igen. -  a lány erőtlenül szólalt meg, majd remegő kezekkel állt fel eddigi helyéről, az ajtóban várakozó fiú fele sétált. Ahogy elég közel lettek egymáshoz, nem szóltak egy szót sem, csak megfogták egymás kezét és távoztak a helységből, majd a házból is. Zavartan nézem a többiekre, akik ugyan ebben a helyzetben voltak. Egyikünk sem tudta, hogy mit kellene tennünk, vagy mondanunk. Ezelőtt nem voltunk ilyen helyzetbe. Mindig tudtuk, hogy mit hogyan kell tenni, de most minden elveszett. 
- Azt hiszem, ez ciki volt. - Louis szólalt meg először, de nem volt semmi vicces hangjában, úgy, mint szokott. Azt hiszem, őt se gyakran láthatjuk ilyen állapotban. 
- Jobb, ha nem is beszélünk róla! - Danielle fejét rázva ült fel eddigi félig fekvő pozíciójából, majd, mint aki semmit nem észlelt volna az előbbi kényes pillanatból, úgy folytatta tovább a megszakított beszélgetést, pontosan ott, ahol az megszakadt. Ezzel ismét kezdetét vette a vitatkozás, de nem sokkal később már csend és nyugalom honolt az egész házra. 
Eleanor és Danielle elmentek vásárolni valami dekorációt, csak hogy fel tudják díszíteni a házat, Liam, Niall és Louis pedig kaját, valamint piát ment venni, no meg persze utána besegítenek a lányoknak. És hogy én mit csináltam? Semmit! Én csak élveztem a nyugalmat, ami körül vett, és próbáltam nem idegeskedni az este miatt. Készülődni se kellett, mert volt legalább 6 óra a buli kezdéséig, így nem siettettem magam. Harry és Cat párosunkról nem tudtunk semmit, de nem is akartunk. Szükségük van arra, hogy kettesben legyenek és megbeszéljenek mindent. Nem tudom mi is van köztük valójában, de az biztos, hogy Hazza még nem volt ilyen helyzetben, hogy két lány közül kellessen választania. Egyik oldalon ott van Cat, aki kedves és aranyos, a másik oldalon pedig ott van Do, aki néha elviselhetetlen, de néha olyan akár egy kisgyerek, akinek szüksége van a szeretetre.

Ezt az oldalát igazából nem láthattuk, vagy legalábbis a többiek nem, nekem viszont volt szerencsém ehhez. Olyankor annyira önfeledten tud szórakozni, hogy nyoma sincs a bunkó énjének - ami szintén vonzó. Olyankor, amikor senki olyan nincs vele, aki idegesíthetné, olyan, mint minden normális kamasz. Élvezi az életet és a pillanatnak él. Ez az énje az, amibe mindig elveszek. Amikor először megcsókoltam, azt hittem, hogy egyszeri alkalom lesz, és hogy mindaz csak a pillanat hevében volt, de rá kellett jönnöm, hogy nem! Az erdőben történtek után pedig vissza kell fognom magam, hogy ne tűnjön fel senkinek az a boldogság, amit érzek. Van valami benne, ami magával ragad, és ez kihat a kapcsolatomra is. Akárhányszor Perrievel vagyok kettesben mindig Do jelenik meg a szemem előtt. Tudom, hogy mindez nem helyes, de nem tudok mit tenni ez ellen, talán csak annyit, hogy szakítok Perrivel. Ezzel viszont az a baj, hogy nem szeretnék neki csalódást okozni, mert tudom, hogy sok múlik rajta. Azon forog a Little Mix sorsa, hogy mi el tudjuk-e hitetni a rajongókkal, hogy Zerrie igazi, de mindketten tudjuk, hogy nem és ebbe most belekeveredik Do is. Amióta megláttam a barna hajával, a boldog tekintetével az óta folyton azon agyalok, hogyan tudnám valahogy megkedveltetni magam vele. Ez a buli remélem alkalmas lesz rá, hogy tudassam vele, hogy én is a világon vagyok és férfi vagyok. Remélem, hogy eljön, hisz a múltkor bele egyezett, és azóta nem szólt, hogy nem tud eljönni.
- A rohadt életbe! - a hangos szitkozódásnak köszönhetően elmém ismét a jelenbe volt és tudtam összpontosítani a házban történtekre. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem vagyok egyedül, mert eddig a szobájában bujkáló lány annyira csendben volt, hogy azt hittem elment, de úgy tűnik mégsem. Nehezen álltam fel a kényelmes kanapéról, lábaim teljesen elszoktak a járástól. Amint végrehajtottam ezt a nehéznek nem mondható feladatot, lassan sétálni kezdtem a hangok irányába, ami mint kiderült a konyha volt. Dorinda a pultnál állva támaszkodott, arcát a tenyerébe rejtette, a lábánál pedig törött tányérdarabok hevertek. Meglepődtem, hogy így látom őt. 
- Minden rendben? - hangom rekedtes volt, amire ijedten kapta fel fejét. Arca megdöbbent volt, szemei pedig pirosak. Sírt volna? 
- Ez most komoly? Itt vagyok, mindenki azon van, hogy megváltoztasson, senki nem bír meghallgatni, mindenkit megbántok, és olyan embereket taszítok ki az életemből, akik sokat jelentenek. Komolyan, ennél hülyébb kérdésed nincs? - kezei ökölbeszorultak, tekintete szúrós volt, de hangja inkább megbántott volt, mintsem ideges. Rossz volt így látni. Késztetést éreztem arra, hogy valahogy jobb kedvre derítsem, még ha csak lekiabálja a fejem. 
- Tudod, amikor tizennégy éves voltam imádtam rajzolni. Különböző dolgokat rajzoltam mindenféle helyre. Persze ezt a szüleim nem nézték jó szemmel és megtiltották, hogy rajzoljak. - hiába nem volt igaz a történet, mégis jó volt látni, ahogy Do nagy szemekkel néz rám és várja, hogy mit is mondok neki - Haragudtam rájuk, és bosszúhadjáratba kezdtem. Power Rangers-nek öltöztem be és mindenhova olyan jeleket rajzoltam, amilyeneket a sorozatokban láttam. Egy idő után azonban rám hagyták és tudták, hogy úgysem tudnak megváltoztatni és nem szóltak a rajzolás miatt. - azt hiszem ennyivel letudtam a mesém. Do szája mosolyra húzódott, szemei még mindig érdeklődve csillogtak. Ajkamba haraptam, csak azért, hogy vissza fogjam magam. Annyira imádom, amikor ilyen kislányosan néz rám, ilyenkor egy kis remény szikra gyullad meg bennem, hogy van esélyem nála. Nem vagyok tökéletes srác, de neki meg akarok felelni mindenben. 
- Köszönöm ezt a szép történetet. Te aztán tudod, hogy mikor kell kitalálni egy jó sztorit. - mosolyogva válaszolt, amikor rájött, hogy nem folytatom tovább. Meglepődtem, hogy tudja ez nem is igaz. 
- Nem találtam ki! - ha rájött, hogy hazudtam neki, akkor biztos, hogy elfelejthetem, hogy lesz még egy ilyen pillanatunk. Nem mondott semmit, egyik szemöldökét felhúzta, szemeit összeszűkítette, szájával csücsörített. Szemeim akaratlanul ragadt ajkán. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja a kínzását, mindenesetre nagyon jól csinálja. Szédítően nézett ki, és azt hiszem, kezdem egyre jobban megkedvelni. - Na jó, a felét tényleg kitaláltam, de Nick tényleg a példaképem lett. - nehezen tudtam kinyögni ezt a mondatot. Úgy éreztem, hogy bármit is mondok, robbanni fog akár egy bomba. Lágy kuncogás töltötte be a köztünk levő teret. Megdöbbentem, hogy szerencsém lehetett ebben a ritka pillanatban. 
- Power Rangers? - szinte már nevetett, de nem bántam. A hangja olyan volt számomra, akár egy angyal énekelne közvetlenül mellettem. - Te se jól vagy összerakva. - most már tényleg nevetett, de nem bántam. Jó volt látni valamint hallani, hogy tud ilyen is lenni, annak pedig végképp örültem, hogy nekem egyedül szerencsém lehetett abban, hogy mindennek a tanúja lehettem. - De ezzel nem segítettél. - jó kedve gyorsan eltűnt, arca komor lett, majd hátat fordított és a mosogatóhoz sétált. Nem tudom, hogy mi lehetett a baj, de megkönnyebbültem, mert nem kiabált. Segíteni akartam, de nem tudom, hogyan tudnék. Tétován kezdtem el sétálni közelebb hozzá, majd miután szorosan mögé léptem kezem a derekára tettem és magam felé fordítottam. Megdöbbent tettemen, de nem mondott semmit. Szemeiben már nem volt meg az a fajta csillogás, mint eddig, sokkal inkább szomorú volt. 
- Ne gondolkodj olyanon, amiről tudod, hogy úgyis meg fog történni. - nem ezt a szöveget akartam mondani, de valahogy ez jött. Tudom, hogy mit szerettem volna, de nem voltam biztos, hogy ő jó szemmel nézné tettemet. 
Nem sokkal volt alacsonyabb tőlem, csupán csak egy fejjel. Nem tudtam nem arcát nézni, főleg hogy ilyen közel volt hozzám. Arca tökéletes volt, látszott rajta, hogy nincs rajta sok alapozó, mindössze a szeme volt feketével vastagon kihúzva. Nem volt szüksége sok festékre, mert az nélkül is gyönyörű volt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, ahogy engem nézett. Tökéletes volt, és így, hogy nincs semmi felturbózva rajta, sokkal jobban megijesztett az a tudat, hogy nem egy magamhoz hasonló fiú illik hozzá.

Nem tudtam tovább visszafogni magam, muszáj voltam legalább megérinteni. Jobb kezem az arcához emeltem, gyengéden simítottam most már enyhén kipirosodott arcát ujjaimmal. Egy kósza tincset két ujjam közé vettem, majd a füle mögé simítottam. Ez volt az a pillanat, amikor eltört bennem valami. Annyit vettem csak észre, hogy arcommal egyre közelebb kerülök, de ahelyett, hogy ellépett volna, lehunyta szemeit. Úgy éreztem, hogy zöld utat kaptam, nem haboztam tovább, ajkamat az övére nyomtam. 
Először csak gyengéden csókoltam, meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog ellökni magától. Meglepődtem, amikor kezeit a nyakam köré fonta, egyik kezével a hajamba markolt és egy kicsit meghúzta azt. Akaratlanul tört fel torkomból egy kisebb morgás féle, de ennek hatására ajkai elnyíltak egymástól így teljesen szabad volt az utam. Nem haboztam, nyelvemmel hamar a szájában kötöttem ki és egymás ellen kezdtünk el "harcolni". Azt hittem, hogy el fog lökni magától, de az, hogy ő is akarja ezt a dolgot örömmel töltött el. Egyik kezemmel a feneke alá nyúltam és a mögötte található konyhaszekrényre ültettem föl. Lábai hamar derekam köré tekeredtek, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Érezni szerettem volna az illatát, a szívverését és minden mást, ami vele kapcsolatos. Azt hiszem, most jön elő minden, amit eddig vele álmodoztam. Kezemmel a pólója aljához nyúltam és egy könnyed mozdulattal téptem szét mellkasán. A levegőt hirtelen szaggatottan vette, majd elhúzódott annyira, hogy szemembe nézhessen. Megijedtem, hogy elküld, de kellemesen csalódtam, amikor apró kezeivel az én felsőm alját markolta meg. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy lassan kínozva húzza egyre feljebb, addig én őt tanulmányoztam, pontosabban a felsőtestét. Hiába láttam már bikiniben, ez nem volt ugyan az. Így sokkal érzékibb volt, sokkal szexibb. Azt eddig is megfigyeltem, hogy nincs hatalmas melle, de nincs is kicsi. Pont akkora volt, ami normális volt. Az viszont jobban megragadt az emlékeim közt, hogy pontosan a jobb mellén található egy anyajegy, ami kilátszódik, ha kivágott felsőt vesz fel, vagy ha csak simán melltartó vagy bikini felső volt rajta. Ez volt az ő szexepilje. 
Figyelmem az szakította meg, hogy most Do volt az, aki közelíteni kezdett felém. Arcával félénken hajolt közelebb hozzám, orrát az enyémnek dörgölte, ami mosolyt csalt az arcomra. Mivel újra szerettem volna érezni tökéletes ajkainak nedvességét hamar megcsókoltam. Ez most azonban más volt. Valami megmozdult a gyomromban. A belsőm is érezte, hogy az, amit érzek, már több mint a barátság szintje. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, éreztem, ahogy teste hozzám ér, emellett pedig társult hozzá a kezei is. Gyenge erőt kifejtve kezdett el maga előtt tolni, csináltam azt, amit kért, de nem szakadtunk el egymástól. Leugrott a pultról és lassan hátrálva kezdtünk el menni. Volt egy sejtésem, hogy hova tartunk, így hagytam, hogy ő irányítson. A lépcsőn felfele haladva lekerült még mindkettőnkről a nadrág, és így mindketten fehérneműben voltunk, amikor bezárult mögöttünk a szobám ajtaja.

37. "Hagynod kell, hogy önmaga legyen."

Harry szemszöge:

A nap, gyengéden kezdett besütni az ablakon elhelyezkedő redőny résein, ezzel megvilágítva a szobát. Boldogan sóhajtottan egy nagyot, azt gondoltam, hogy semmi nem tudja elrontani a kedvemet. Ébredés után, a hasamra fordultam, kezeim a másik párnára csúsztattam. Meglepődtem, amikor senki nem volt ott, az ágynemű rendetlen, és Dorindának hűlt helye volt csak. 
- Do? - motyogva ültem fel, azt gondoltam, hogy valahol a szobában van, de semmi jelet nem adott. Kimásztam a takaró alól, a ruháimhoz indultam, amikor a szemem megakadt egy postiten, ami a szekrényre volt ragasztva. Gondolkodás nélkül nyúltam érte és téptem le, majd olvasni kezdtem. 

El kell intéznem néhány dolgot, ne idegeskedj. A kocsidat elvittem, ne keresd. 
U.i.: A pénztárcád se keresd, azt is magamhoz vettem!;)

Idegesen gyűrtem össze a papírt, amit a földre dobtam, majd a szőnyegen heverő nadrágomhoz siettem, de amikor végig néztem minden zsebét eldobtam. Fel szerettem volna hívni, de a telefonját a tárcám helyén találtam, így semmi esélyem nem volt utolérni. Mi a fene ütött bele? Gondolom, nem csak egy kisebb reggeli bevásárlást intéz el, ha az én tárcámat vitte el. Most jöttem rá, hogy ostoba voltam, amiért a bankkártyám és annak pin kódját egy helyen tartottam. Miért érzem azt, hogy meg fog kopasztani? 
Épp, ahogy ezt végig gondoltam, telefonom jelzett, hogy sms-em jött. Unottan nyúltam utána, és meglepve láttam, hogy már 5 olvasatlan üzenetem van. Egymás után elolvastam mindegyiket, de csak még idegesebb lettem tőlük. Az összesbe az állt, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról. Nem is akartam ezzel foglalkozni, csak felöltöztem és elhagytam a kis szobát. Minél többet agyalok ezen, annál jobban ideges leszek. 
A konyhában anyát találtam, aki dalolva sürgött-forgott. Rég láttam már ilyen boldognak, de szerettem így látni, főleg azért, mert ilyenkor a kedvenc kajámat szokta elkészíteni. Nem akartam megzavarni dalolását, inkább csak elővettem a telefonom és videózni kezdtem. Magamban jót kuncogtam, ahogy láthattam és hallhattam hogyan élvezi egy szem fia és annak bandája zenéjét. Nem tudhattam letagadni sem, hogy egy családból származunk, mert a tánctudásunk ugyan olyan béna, de talán pont ez miatt volt annyira aranyos. 
- Azt hiszem meg van a One Direction hatodik tagja. - nevetésem visszatartva szólaltam meg, ahogy véget ért a zenénk, de a videót még nem állítottam le. Anya ijedten fordult meg, de hamar nevetni kezdett. 
- Hízelgő ajánlat kisfiam, de nekem már meg van a munkám. - szomorúságot színlelve válaszolt. 
- Más egyből kapna a lehetőségen, hogy öt szexi fiúval dolgozhasson. - önelégült vigyorral válaszoltam, de ő csak a szemét forgatta. 
- Nekem egy is bőven elég. - visszafordult a tűzhely fele és az azon elhelyezkedő lábasban kevert valamit. 
- Persze, hisz te az én anyukám vagy! - mellé lépve egy puszit nyomtam az arcára, a kamerát úgy forgattam, hogy mindezt felvegye. Emlékeztető magamnak: ne felejtsem el feltölteni mindezt a netre "A világ legjobb anyukája" néven! Leállítottam a videó felvételt, a telefont a zsebembe mélyesztettem és a pultra ültem fel. 
- Mi a helyzet? Azt hittem reggel te mentél el. - homlokát ráncolva nézett rám. Meglepődtem rajta, hogy ezt emlegeti, hisz tudja, hogy köszönés nélkül soha nem lépnék le. 
- Do-nak el kell intéznie valamit. - azt válaszoltam, amit én is tudtam, ha ez nem is a teljes igazság. Tudom, hogy valami rosszban sántikál, de nem is akarok arra gondolni, hogy milyen hülyeséget fog csinálni. 
- Értem. - ennyivel letudta, és tovább nem is firtattuk az ügyet, mert nem volt mit. Mindketten tudjuk, hogy Boston nem tett jót Dorindanak, de ezen már nem tudunk változtatni. Ami volt, az elmúlt.
Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Gemma és Rob is, így négyesben kezdtünk el beszélgetni. Jó érzés volt egy kicsit kiszakadni a rohanásból valamint a munkából, és egy kis időt tölteni a családommal. Rég volt alkalmam ennyire élvezni a semmit tevést. Az örömöm talán még nagyobb lett volna, ha Do is velünk lenne, és nem idegeskednék azon, ahogy a zsebembe folyton rezeg a telefon az smsektől. Meg se merem nézni őket, mert tudom, hogy csak a bankok küldenek értesítéseket, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról, ez pedig nem érdekel. 
- Mi bánt, Harry? - anya sétált be a szobába, miután ott hagytam őket a nappaliban. Nem tudtam rájuk koncentrálni, bármennyire is szerettem volna. Ideges voltam, hogy mikor jön már meg Dorinda. 
- Nincs semmi. - nem néztem rá, csak feküdtem az ágyon, a kezemben lévő kislabdát dobálgattam magam felé, azután pedig elkaptam. Hallottam, amint tesz pár lépést, de nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem, hogy kimegy, de helyette elkapta a felfele dobott labdát és szorosan a markába zárta, majd leült mellém. 
- Dorinda miatt vagy ideges, igaz? - kezét az arcomra simította, mint amikor kicsi voltam. Mindig így próbált vigasztalni, ha összevesztem Do-val. 
- Nem tudom hova ment, és mit csinál! - szerettem volna, ha segítene, de most nem tud.
- Hagynod kell, hogy önmaga legyen! Tudod milyen volt, nagy változáson esett át, amiért ilyen lett. Kényelmetlenül érzi magát. - aggódott, lehetett látni arcán, nem tudta eltitkolni. Nem akartam hinni neki, hisz Do most önmaga! Olyan, mint amilyen volt és ez így van rendjén!  
- Ez nem igaz! - makacskodtam - Mindig ilyen volt, nem kényelmetlen neki. - kimondva nagyon hülyén hangzott, de én így éreztem. 
- Harry. - lágyan elmosolyodott - Do nem ilyen volt Bostonban, te is tudod. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig marad ilyen. Bármikor visszaváltozhat, és ez ellen te se tudsz tenni semmit! - vállát óvatosan vonta meg, majd kisétált a szobából, ezzel magamra hagyva a gondolataimmal. Más esetben, ha valaki azt mondta, hogy átváltozik, vagy visszaváltozik, akkor automatikusan a Twilight-ra gondoltam, és nevető görcsben törtem ki, de most... ha akartam volna, se tudtam nevetni, mert Dorinda-ról van szó. Nála mindent szó szerint kell venni, és ez baj. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint Bostonban. Tudom, hogy az nem ő volt, most önmaga!

Dorinda szemszöge:

Mérges voltam! Anyáékra, mert direkt mentünk el Bostonba, és nem azért mert apát áthelyezték; a Styles családra, mert hagyták, hogy ez történjen. De azt hiszem, hogy a legjobban Harryre haragudtam. Miért nem tett ellene semmit? Mit ártottam neki, hogy így kellett megszabadulnia tőlem? Azt hittem, hogy van olyan szoros a kapcsolatunk, hogy legalább a szemembe mondja, ha valami nem tetszik neki. Úgy látszik tévedtem. Kezdem azt hinni, hogy nem is ismerem ezt a srácot. Én nem így emlékeztem rá, és nem ilyennek képzeltem el a sztársága után sem. 
Az autó motorja csendesen állt le, de nem vettem rá magam, hogy kiszálljak. Vissza akartam menni Londonba. Inkább elviselem Louis hülyeségeit is, csak mennénk el innen. Nem gondoltam volna, hogy ez a hely, egyik napról a másikra fog semmivé válni. Azt hittem, hogy haza értem, de csak hazugságokkal teli személyek vettek körül. Hirtelen úgy éreztem, hogy Boston közelebb áll hozzám, mint ez a hely. Ezt az ötletet gyorsan elvetettem, mert hülyeségnek találtam, inkább kimásztam a nagy kocsiból. Az ajtaját egy kicsivel erősebben csaptam be, mint kellett volna, de csak egy vállrándítással elintéztem. Éreztem, ahogy a szembe szomszédból  Mrs. Winchester árgus szemekkel figyel, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ha felismert, akkor felismert, ez van. Szemem inkább a hátsó ülésen elhelyezkedő szatyrokra tévedt. Legalább 10 szatyor helyezkedett el, amikben különböző dolgok lapultak. Leginkább make up cuccok, amiket Daniék száműztek az életemből, én viszont nem tudok meglenni nélkülük, ezért is vásároltam őket. Emellett pedig néhány extrémebb kiegészítő, ruha és cipő. Szükségem volt ezekre, mert csak így érzem jól magam a bőrömben. Így vagyok önmagam!

Amint letisztáztam magamban a dolgokat, sétálni kezdtem egyenesen a bejárati ajtó fele. Nem akartam bemenni, de muszáj volt. Irtóztam jelenleg ettől a helytől, a hideg futkosott a hátamon, ahogy beléptem a házba. Azaz érzés, amit tegnap éreztem eltűnt. Nem éreztem jól magam, olyan volt, mintha egy idegen házba léptem volna be. Nem fogott meg az a kellemes érzés, mint eddig, csak azt éreztem, hogy még több hazugság nyomódik rám. 
- Azt hittem eltűntél. Merre voltál? - Anne ölelt magához, ahogy beléptem a konyhába. Nem viszonoztam kedvességét, és válaszolni se szerettem volna, mert nem rajtam volt ez a szerep. 
- Beszélgessünk! - komoly hanggal toltam el magamtól, majd el is léptem tőle. Nem bírtam ki, hogy a közelemben legyen. - Figyelj, én nem fogok jó pofizni! Egy dolgot szeretnék tudni, hogy miért? - úgy éreztem, hogy muszáj a közepébe csapnom, hisz a végén még több hazugsággal bolondítana. Arca először zavart volt, majd ez átment döbbent kifejezésbe. Tudom, hogy még nem látott ennyire komolynak, de egyszer mindent el kell kezdeni.
- Nem tudom, mire gondolsz. - a fejét rázta, közben leült az egyik székre az ebédlőasztal körül. 
- Ugyan már Anne. - kényszeredetten nevettem fel - Mindketten tudjuk, hogy miről beszélek. - az asztal azon feléhez sétáltam, ami tőle a legtávolabb állt, így pont vele szemben álltam meg, tenyereimmel a falapon támaszkodtam - Adod a jó pofát, mintha te olyan szent lennél, holott a szemembe hazudsz?! Még hogy te, próbáltad rábeszélni anyát, hogy ne költözzünk Bostonba? Te voltál az egyik személy a sok közül, aki ezt szerette volna! - akármennyire próbáltam visszafogni magam, nem sikerült. Magas hangom szinte visszhangzott a házban, Anne könnyes szemekkel nézett rám.
- Kicsim, mi csak neked akartunk jót! - ő is ugyan azt a szöveget mondta, mint mindenki más. Reméltem, hogy tud valami újat mondani, de nem. Csendben hagyott, de nem képes bevallani. Engem okolnak azért, amiért megváltoztam, közben mégis ők változtak a legtöbbet. Idegen lett mindenki és minden.
- Mi ez a kiabálás? - Robin sétált be a konyhába. Hangja és tekintete komoly volt, már-már ideges. Tisztában volt vele, hogy mit beszélünk, s ezzel a gyerekek is így voltak, ezért sétáltak be közvetlenül az apjuk után. Gemma mellém lépet és féloldalasan átölelt, Harry pedig a konyhaszekrény előtt állva figyelt. Idegesített, hogy mind itt vannak. 
- Tudod mit Anne?! Tényleg jót tettetek nekem! Megszabadultam egy hazug, kétszínű családtól! - kitéptem magam Em karjai közül, és minden más szó nélkül viharoztam ki a házból. Nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert tudom, hogy nem sokáig vagyok képes rájuk haragudni. Azt kellett tennem, amit a legjobbnak hittem, és ez most az volt, hogy eltaszítom magamtól őket. El akartam felejteni mindent, ami velük kapcsolatos, de tudom, hogy ez nem fog olyan könnyen menni. Sok minden van, ami hozzájuk fűződik, de mégis meg kell próbálnom. Nem akarok a régi emlékek közt maradni, mert élnem kell a jelenem és gondolnom kell a jövőmre.